Mindannyian másféleképpen szemléljük a világot.
Tanulóként belecsöppenünk egy közegbe, mely kihatással van ránk és alakítja jellemünket, világlátásunkat. Ismerősöket szerzünk, barátokra lelünk, akiktől – ahogy tanárainktól is – folyamatosan tanulhatunk, s közösen felejthetetlen élményekkel gazdagodhatunk. Az iskola majd a felsőoktatási intézmények lehetőséget kínálnak a fejlődésre, folyamatos épülésre, de egyedül mi döntjük el, hogy élünk-e a kínálkozó lehetőséggel…
– Mikor és hol születettél? Hogyan telt a gyermekkorod, középiskolás tanulmányaid?
– 1988. április 14-én születtem Beregszászban. Tanulmányaimat a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában kezdtem 1994-ben. Iskolai tanulmányaim alatt mindig is közel állt hozzám a földrajz, emiatt számomra egyértelmű volt, hogy ebben az irányban fogok továbbtanulni. Érettségi után felvételiztem a főiskolára.
– Miért választottad a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát? Egyértelmű volt a döntés?
– Beregszászi lakosként és magyar családból származóként egyértelmű volt számomra hogy itthon és anyanyelven szeretnék továbbtanulni, emiatt adott volt a főiskola. Középiskolai tanáraimtól is sok jót hallottam az intézményről és sokan biztattak, hogy ide adjam be a papírjaimat. Ahogy a szerencsejátékban szokták mondani, én mindent egy lapra tettem fel. Családi és anyagi okok miatt nem volt lehetőségem, hogy máshova is jelentkezzek.
Azt biztosan tudtam, hogy a földrajz szakon szeretnék tanulni, de szakpárt is választanom kellett. Az angol és a történelem között vacilláltam. Úgy éreztem, hogy a történelem mindig közelebb állt hozzám, mint az angol, emiatt úgy döntöttem, hogy azt a szakot veszem fel a földrajz mellé.
Önbizalom hiánya miatt végül a történelem–földrajz szakot választottam jelentkezésnél, mivel történelemből különórákat vettem, földrajzból pedig autodidakta módon készültem. Bár a felvételit követően a földrajz tanáraim azt mondták, hogy tudatosan a történelem–földrajzot választottam, mivel tudtam, hogy kilenc fiúval leszek egy szakon egyedüli lányként.
– Hogyan teltek a diákévek?
– A diákévek nagyon hamar elteltek, felejthetetlen öt évet töltöttem az intézmény falai között a kivételes tanároknak és a csoportosaimnak köszönhetően. Viszonylag kis csoportunk volt, emiatt szoros barátságok alakultak ki, melyeket a mai napig igyekszünk ápolni. Élményekkel teli évek voltak, amire mindig jó visszagondolni. A legemlékezetesebb pillanatokat talán a terepgyakorlatokon éltük át.
Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy sokat köszönhetünk főiskolai tanárainknak, akik megosztották tudásukat, tapasztalataikat, elláttak minket tanácsaikkal, melyeket kilépve a nagybetűs életbe is kamatoztatni tudunk.
– Megosztanád az olvasókkal valamelyik kedves emlékedet?
– Sok diákélmény kavarog most bennem. Egy alkalommal megbeszéltük, hogy szervezünk magunknak egy terepgyakorlatot. Kitaláltuk, hogy felmegyünk Kőrösmezőre pár napra sátorozni, közben felmegyünk a Hoverlára és több közeli úti célt is kitűztünk magunk elé, de egészen máshogy alakultak a dolgok. Számításaink ellenére megérkezésünket követően kiderült, hogy sehol nem tudunk sátrat verni. Sötétedni kezdett, emiatt döntenünk kellett. Végül megszólítottunk egy szimpatikusnak látszó bácsit, és bekérezkedtünk az udvarára egy éjszakára. Nagyon kedves és barátságos volt, beengedet minket. Annyira megbarátkozott velünk, hogy megengedte, hogy pár napon keresztül sátrat verjünk az udvarán. Nagy élmény volt számunkra megtapasztalni a segítőkészséget, és a vendégszeretetet, amivel fogadott bennünket. Megbeszéltük, hogy egyszer visszamegyünk hozzá és meglátogatjuk őt. Remélem sikerül összehozni.
– Mi történt a főiskola után?
– Még főiskolai éveim alatt egy magyarországi helytörténeti pályázat dobogósa lettem, ekkor merült fel bennem, hogy tudományos keretek között folytathatnám a tanulmányaimat. Dr. Soós Kálmán és Váradi Natália folyamatosan bíztattak és támogattak, hogy mindenképpen jelentkezzem a Debreceni Egyetem doktori iskolájába, ahová 2011-ben felvételt nyertem XX. századi egyháztörténelem témában. Az akkori biztatásért és támogatásért mindig hálás leszek a rektor úrnak és Natinak.
Diplomaszerzést követően nem sikerült elhelyezkednem a pedagógiai pályán. A Kárpátaljai Katolikus Szent Márton Egyesület önkéntese és animátoraként álltam munkába, jelenleg is képzéseket, tréningeket, lelkigyakorlatokat szervezünk fiatalok és felnőttek számára.
– Közben a tanári állás is rád talált…
– Igen, jelenleg a Munkácsi Szent István Líceum történelem és földrajz szakos tanára vagyok.
Mellette továbbra is folytatom a kutatásomat, épp most sikerült megszerezni az abszolválást.
A kutatás mellett szívügyemnek érzem a mártírhalált halt Pásztor Ferenc püspöki helynök életét és tevékenységét feltárni és bemutatni, hogy minél több ember megismerje és tisztelje őt, aki 1951-ben egy munkatáborban halt meg a hazájáért és hitéért. A végső nagy cél, hogy az egyház is a boldogok közé emelje őt.
– Jut időd pihenésre, kikapcsolódásra?
– Könyvek és iratok között érzem igazán jól magam, kikapcsolnak, és folyton fenntartják érdeklődésemet és kíváncsiságomat.
Ha időm engedi, akkor nagyon szeretek a túrázni és kerékpározni.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Elsősorban a fentebb említett célok teljesítése. A dolgozatomat szeretném befejezni és megvédeni. Továbbra is tanítani, amit nagyon élvezek; a gyerekek sokszínűsége mindig arra motivál, hogy valami más, izgalmas szemszögből vagy megközelítésből vezessem be őket a történelem és a földrajz világába.
Az egyház történetében pedig minél mélyebben kutatni és feltárni dolgokat. Számomra a múlt és az egyház minél mélyebb ismerete iránti vágy folytonos, nem lehet megunni, soha ki nem ürülő tárház.
– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– A főiskolának rengeteg mindent köszönhetek: tudást és szakmát; barátokat, akikre mindig lehetett és lehet számítani; tanárokat, akiktől a szakma iránti elhivatottságot kaptam. Színvonalas anyanyelvi oktatásban részesültünk, és mindezek mellett lehetőséget biztosított, hogy művelt, a társadalmi és kulturális életben jól mozgó értelmiséget neveljen belőlünk.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma