Egyre alacsonyabb a pedagóguspálya iránti érdeklődés a térségünkben. Nemcsak az oktatási szférára szánt szűkös költségvetés szegi kedvét a pályakezdőknek, hanem az is, hogy sokszor – a tanításra fordított energia ellenére is – a megbecsülés hiányával kell szembesülniük a fiataloknak. Azok a vérbeli pedagógusok képesek a legkönnyebben megbirkózni a felmerülő problémával, akik fáradságot nem kímélve, lankadatlan munkakedvvel végzik feladatukat, s oly módon élik hétköznapjaikat, hogy példaként szolgáljanak a tanulóknak és környezetüknek egy egyetemi katedra élén éppúgy, mint egy falusi iskola tanári kollektívájának tagjaként…
Rovatunk mai szereplője Deme Lajos, a Rákóczi-főiskola egykori hallgatója, a Zápszonyi Általános Iskola tanára.
– Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!
– Deme Lajosnak hívnak. 1981-ben születtem a beregszászi járási Somban, ahol jelenleg is élek. Az általános iskolai tanulmányaimat szülőfalumban kezdtem, majd a kilencedik osztály után, 1997-ben a Kaszonyi Középiskolában szereztem meg az érettségit. Az iskolával párhuzamosan elvégeztem a Kaszonyi Zeneiskolát is klarinét szakon.
Mai fejjel belátom, hogy mennyire fontosak egy ember életében ezek az évek. Mindent, amit eddig sikerült elérnem, szüleim magas elvárásainak köszönhetek, illetve annak, amit tanáraimtól elsajátíthattam. Köszönet nekik mindenért.
– Miért döntöttél a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola mellett? Más intézmény szóba sem jött?
– 1999-ben csak a sikeres érettségi körül jártak a gondolataim. A kamaszok általános „Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdésére még én sem tudtam a választ. Mivel mindenképpen tovább szerettem volna tanulni, szüleim felvázolták a lehetőségeimet. Akkoriban divatos volt Magyarországon folytatni a tanulmányokat, felkapottak voltak az ottani szakközépiskolák és gimnáziumok. Én viszont itt, Kárpátalján képzeltem el a jövőmet.
Ahhoz, hogy megfelelő tudásra tegyek szert, fontos volt számomra, hogy anyanyelvemen tanulhassak tovább. Mindig is a reál tantárgyak érdekeltek jobban – ez talán családi vonás –, és nagy hatást gyakoroltak rám az általános és középiskolai földrajztanáraim. Kifejezetten érdekel a csillagászat, és szeretem a természetet. Verne Gyula több könyvét olvastam. A felsorolt érvek együttese miatt döntöttem a beregszászi főiskola, azon belül a földrajz szak mellett.
A földrajz mellé viszont választanom kellett egy másik tantárgyat is, mivel önálló földrajz szak csak egy évvel később indult az intézményben. A történelem és angol közül az utóbbira esett a választásom, mert már akkor is érdekelt a számítástechnika, amely igényel bizonyos angol nyelvtudást, illetve szüleim is úgy gondolták, hogy az idegen nyelv elsajátítása új kapukat nyit majd meg előttem. Így azonnal különórákra kezdtem el járni, mert bár szerettem a tantárgyat, megfelelő tudást azonban heti két órában az iskolában nagyon nehéz szerezni. Felkészítő tanáraimnak hála sikerült a felvételim.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amelyet szívesen megosztanál az olvasókkal?
– Ha a főiskola öt esztendejét három szóban kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy nehéz, élménydús és változatos évek voltak.
Nehéz volt, mert az ország akkori gazdasági helyzete igencsak hasonlított a maira. Bár nem dúlt háború, de a Szovjetunió felbomlása okozta krízisből éppen csak lábadozott az ország. Nem jártak menetrend szerinti autóbuszok, ezért beutazni csak vonattal tudtunk, amelyhez reggel korán kellett kelni, és egy órával a foglalkozások előtt már a városban voltunk. Hazautazni a folyamatos vágányzárok miatt csak este lehetett, órákkal a foglalkozások után, gyakran még szombatokon is.
Egy idegen nyelvet sem könnyű elsajátítani. Éjszakák teltek szótárazással és olvasással, de megérte!
Élménydús időszak volt, mert új barátokat szereztem, tanárokat ismertem meg, akikre példaképként tekintek ma is. A sok tanulás mellett rengeteget szórakoztunk. Felejthetetlen élményt jelentenek a gólyabálok, az ünnepi rendezvények, a versenyek és a terepgyakorlatok. Igazán személyiségformáló volt az a közeg, ahol a tanárok közvetlenek voltak, az alkalmazottak barátságosak és segítőkészek.
Egyben változatosak voltak a főiskolai éveim, hiszen helyi és külföldi tanárok oktattak. Szemeszterenként változtak a tantárgyak, az elvárások és a feladatok, hétvégi foglalkozásokon pedig sikeresen elvégezhettem az ECDL-tanfolyamot. Többször jártunk különböző iskolákban szakmai gyakorlaton, ahol végre kipróbálhattuk, milyen a katedrán állni. Rengeteg helyre eljutottunk, neves versenyeken és egyéb rendezvényeken, konferenciákon vettünk részt, sőt, a főiskola jóvoltából még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerültünk. Az utolsó félévem alatt pedig a Zápszonyi Általános Iskolában ideiglenes kinevezéssel már heti öt órában dolgozhattam.
– Mi történt a főiskola után?
– 2004 nyarán lettem friss diplomás. Földrajzból doktori (PhD-) képzésre jelentkeztem Debrecenbe. Aztán mégis inkább a zápszonyi iskola által felkínált biztos munkahelyet választottam. Tanárként elhelyezkedni már akkor is nehéz volt, ezért úgy gondoltam, hogy a szomszédos község kínálta lehetőséget ki kell használnom.
– Jelenleg mivel foglalkozol?
– A munka mellett sajnos nem sok mindenre jut időm. A tanári pálya messze nem a legjobban megfizetett szakma. Mellette akad tennivaló a ház körül, különórákat vállalok, igyekszem fejleszteni magam és bővíteni a tudásom.
– Hogyan telnek a mindennapjaid? Hobbi, kikapcsolódás?
– A munkahely mellett elengedhetetlen, hogy legyen valami, amivel el tudom terelni a gondolataimat a hétköznapi feladatokról. A számítástechnika ma is vonz, igyekszem haladni a korral és tartani a lépést a világ talán leggyorsabban fejlődő tudományával. Sajnos ez egyre nehezebb, ráadásul elég költséges hobbi.
A tanítás nem fizikai munka, ezért mellette szükségem van mozgásra. Néha jólesik valami kerti munka, és hetente egyszer eljárok a barátokkal focizni.
– Mik a terveid a jövőre nézve? Vannak-e konkrét céljaid, amelyeket mindenképp megvalósítanál?
– Ideje családot alapítanom. Ezenkívül a jelenlegi helyzetben nehéz bármit is tervezni, előre látni. Szeretem a munkámat, sajnos mégis el kell gondolkodnom azon, hogy maradjak-e és bízzam-e abban, hogy lesz jobb, vagy esetleg hozzak egy nagy döntést, és próbáljak szerencsét külföldön.
– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– Nehéz ezt röviden megfogalmazni. Egyrészt olyan tárgyi tudást kaptam, amellyel sikerült munkahelyet találnom, és amellyel helyt állhatok a mindennapokban. Ezenkívül követhető példaképet is kaptam. Ott ismerhettem meg több tanárt, akikre máig felnézek.
A főiskolán tanultam meg azt, hogyan tegyek eleget kötelezettségeimnek, vállaljak felelősséget a tetteimért, tehát jelentős jellemformáló szerepe is volt azoknak az éveknek. Öt olyan évet töltöttem az intézmény falai között, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Hálával tartozom a sok élményért és emlékért, melyek az intézményhez kötnek.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma