Dürrenmatt szerint ha olykor valami véletlennek látszik is, akkor az nyomban a sors és eleve elrendeltség szerepét kapja.
Egy váratlan pályaválasztás, egy tanítási verseny és egy „tréfás kedvű” karóra sorsszerűségéről eltérően vélekedhetnek olvasóink, ám ezek a mozzanatok indították el Espán Margarétát egy úton, mely meghatározta karrierjének eddigi alakulását és élete minden további pillanatát.
– Bemutatkoznál az olvasóknak?
– Espán Margarétának hívnak. 1991. február 10-én születtem Ugocsában, Batáron. Az elemi iskolát szülőfalumban végeztem, míg az általános és középiskolát már Nevetlenfaluban.
2008-ban érettségiztem le. Nekünk jutott elsőként a külső független tesztelés „kiváltsága”, ezért kissé nehezen indult a továbbtanulásom, és csak a sikeres teszt után kezdtem el komolyabban gondolkodni azon, hogy hová tovább. Mindig is azt gondoltam, hogy az ember merjen álmodni és tegyen is azért, hogy az álmait valóra váltsa, de a saját korlátaimmal tisztában voltam. Az önbizalomhiány mellett nyelvismereti és anyagi korlátok is hátráltattak.
– Hogyan jött képbe a főiskola?
– Sokféle irány és intézmény között vacilláltam. Magyarország túl távolinak tűnt.
Itthon nem akartam olyan felsőoktatási intézményt választani, ahol nem értem teljes egészében azt, amit tanulok és nem szerettem volna, hogy a szüleim azért dolgozzanak négy-öt éven keresztül, hogy a vizsgáimat ki tudjam fizetni.
Így került előtérbe a főiskola, a főiskolán belül pedig a biológia, földrajz és történelem szakok vonzottak leginkább. Mivel nem tudtam választani a szakok között, kellett valami, amiből mindezekbe belekóstolhatok a későbbiekben, így jött a tanítói pálya. Tanítói és óvodapedagógia szakra is felvételt nyertem, így mindkettőt párhuzamosan vittem a csoporttársaimmal együtt.
– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– Az első év iszonyatos lassúsággal telt el. Zárkózott ember voltam és nehéz volt hozzászokni az idegen környezethez. Tíz lány volt a csoportban, idővel összeszoktunk, barátokká váltunk, s ezután már elröppentek az évek. Mindig segítettük egymást, közösen dolgoztuk ki a tételkérdéseket is, így a tanulás is sokkal könnyebben ment. 2012-ben kaptam meg a baccalaureus diplomákat, 2013-ban pedig tanítóin a specialistot.
– Már a főiskola alatt munkába álltál…
– Negyedik évfolyamon el kellett gondolkodnom azon, hogy mit kezdek magammal a diplomaszerzést követően. A szüleimmel nagyon sokat tanakodtunk ezen. Úgy szerettem volna folytatni az ötödik évfolyamot, hogy közben előteremtsem magamnak a szükséges anyagiakat is. Egy tanárnőm, Balogh Lívia tanácsolta, hogy próbáljam ki az újságírást. Nekem tetszett a gondolat, és más tanárom is ösztönzött aztán, hogy próbáljak szerencsét a Kárpátalja hetilapnál. Az államvizsga után két nappal már elkezdődött a próbaidőm, és azóta is a lapnál dolgozom. Nem volt egyszerű összeegyeztetni a tanulást a munkával, főként a vizsgaidőszakokban, de igyekeztem mindig megfelelően felkészülni, emellett hatalmas segítséget jelentett a tanáraim támogatása, akik, bár ugyanolyan követelményeket támasztottak velem szemben is, mint bárkivel, de mindig megértőek voltak velem, így teljesíteni tudtam az ötödik évet.
– Van-e olyan emlékezetes főiskolai pillanat, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?
– Nagy élményt jelentett az a pszichológiai gyakorlati óra, ahol a főtéren kellett megfigyelnünk a járókelőket. Emlékezetes volt az ungvári osztálykirándulásunk és a drámapedagógia órák is.
Van egy vicc, mely szerint az elítélt utolsó kívánsága, hogy akkor kössék fel, ha találnak két órát, amelyik egyformán jár. Én a saját órámnak köszönhetem a legemlékezetesebb főiskolai pillanatomat. 2010-ben tanítási versenyt szervezett a pedagógiai és pszichológiai tanszék a leendő tanítóknak. Egy matematikaórát kellett tartanom. Az én órám szerint időben voltam, ám amikor beértem a terembe, a tanulók már a helyükön ültek, az osztálytársaim és a tanárok, zsűritagok is csak rám vártak. Közölték, hogy percek óta megy az órám, holott az én időm szerint akkor még épphogy megkezdődött a szünet. Szűk negyven percem maradt, hogy leadjam a tananyagot, ami után vártam a fővesztést, de a legnagyobb meglepetésemre a közös megbeszélésen megdicsértek. Az egyetlen kritikai észrevétel a késés volt. Marika néni (Punykó Mária, az Irka gyermeklap korábbi főszerkesztője – a szerk.) szavai máig a fülemben csengenek. Arra számított, hogy ez a lány sírva fog fakadni és végiggagyogni az órát, s ehhez képest úgy állt ott, mint akinek száz év szakmai tapasztalata van.
– Itt kezdődött a kapcsolatotok Marika nénivel?
– Igen, ekkor ismerkedtünk meg, majd voltam egy Irka-táborban, amit ő szervezett. 2013-ban elkezdtem gyerekverseket írni a gyermekirodalom-óráim hatására. A kezdetleges írásaimat elküldtem Marika néninek, aki tanácsokkal látott el. Az első szakmai visszacsatolás akkor ért, amikor ezeket a verseket közölte az Irkában. Később azt mondta, hogy szívesen meghallgatja a gyermeklappal kapcsolatos észrevételeimet, aminek végül az lett az eredménye, hogy 2014. január 1-jétől én lettem a lap főszerkesztője.
– Egy éve tevékenykedsz ebben a munkakörben. Mennyiben őrizted meg a lap korábbi szellemiségét?
– Nagy feladatként éltem meg ezt a munkát, hisz csak két évvel vagyok idősebb az Irkánál. Gyerekkorom óta olvasója voltam a lapnak. Nehéz változtatni azon, ami jól ki van találva, de ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy szükség van a megújulásra is. Marika néni is biztatott, hogy ne féljek változtatni. A legfőbb változás, hogy nálam már nem jeles eseményekhez, hanem évszakokhoz kötődve jelennek meg a lapszámok. A saját gyerekkorom érdeklődési köréből merítettem, így bekerült egy rovat: Földön, vízen, levegőben – Természetbúvár oldalak, ahol az élő és élettelen természetről tudhatnak meg többet a kis olvasóink. Mindig igyekszem hozzá verset is párosítani, hisz az olvasóvá nevelés a legfőbb célunk. Emellett a Dalolda(l)-on kevésbé ismert gyermekdalokat közlünk a lapban. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor 2015 második számában külalakját tekintve is megváltozik a lap.
– Hogyan telnek a mindennapjaid?
– Hétköznap nyolctól ötig a szerkesztőségben vagyok, az Irka esetében nincs kötött munkaidőm, így általában munka után foglalkozom a lappal. Diákkoromtól részt veszek a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány tehetséggondozó programjában. Egy félévben 3 alkalommal foglalkozhatok a gyerekekkel, ami nem olyan, mint egy teljes tanítói állás, de számomra nagyon fontos, hisz a jelenlegi munkám mellett gyakorolhatom a szakmámat is, ráadásul nem mindennapi helyzetben, hiszen a programban zajló órák időtartamukat, a tananyagot, és az órák szerkezetét tekintve is eltérnek a hagyományos iskolai tanóráktól. Emellett a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesületnél vagyok önkéntes, illetve más ifjúsági szervezetek, mint a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet (GISZ) és a Görögkör életéből, munkájából is igyekszem aktívan kivenni a részem. Ezenkívül a batári Szent Mihály lap, illetve a Kárpátikon szerkesztői munkálataiba is szívesen besegítek, ha időm engedi. Jóleső érzés valamit saját lelkesedésből csinálni és nem azért, mert kötelező feladat. Emellett, ha tehetem, akkor olvasok, méghozzá megrögzötten. Örülök, hogy a könyvek az évek során nem pártoltak el mellőlem.
– Hogyan tervezed a jövődet?
– Tanulni szeretnék még. Az egyházzal és a vallással kapcsolatos dolgok kezdtek el egyre jobban foglalkoztatni, szeretnék egy hitoktatói képzést elvégezni, hogy bővítsem a véleményem szerint még nagyon hiányos ismereteimet e téren, és egyszer, ha Isten is úgy akarja, ebben a témában is foglalkozhassak gyerekekkel.
Szeretem a munkám, szívemhez nőtt az újságírás, de a főiskolai évek rádöbbentettek arra, hogy a tanítás az a hivatás, amit a Jóisten nekem szánt. Egyelőre folytatom a munkámat, aminek köszönhetően sok helyre eljuthatok, sok új arcot ismerhetek meg, de ha eljön az idő és lesz lehetőségem a tanításra, akkor tudnom kell váltani.
– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– A Jóistennek köszönhetem azt, hogy a főiskolára kerültem, a főiskolának pedig már tényleg mindent, ami ezután következett. Naponta szembesülök azzal, hogy a főiskolán megélt, megtanult dolgok mennyire hasznosak a hétköznapjaimban. Ha nem lett volna a főiskola, s az a bizonyos óra, akkor talán soha nem ismerkedem meg Marika nénivel és nem kerülök közelebbi kapcsolatba gyermekkorom kedvenc lapjával sem. Mindennap hálát adok azért, hogy azokról a dolgokról, amelyeket kezdetben rossznak gondoltam, van módom észrevenni, hogy valójában javamra váltak. Annak idején én sem lelkesedtem sok általános műveltségi tantárgy iránt, mert azt gondoltam, hogy nincs szükségem arra, amit nem fogok majd tanítani a gyerekeknek, és fölösleges annyi erőt és időt pazarolni rájuk. De most nap mint nap rádöbbenek, hogy mekkora tévedés volt ezt hinnem és Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. A megszerzett tudást közel sem csak a tanítói vagy tanári pályán lehet hasznosítani. Emellett az eltöltött évek folyamán számtalan kulturális rendezvényen vehettünk részt, számos alkalom kínálkozott arra, hogy bővíthessük a látókörünket, ismereteinket, ezért egyetlen perc sem volt elpocsékolt idő abból, amit itt töltöttünk.
A diploma mondhatni csak „mellékes” dolog a megszerzett tudás mellett, ami életünk végéig elkísér bennünket.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma